MAGYAR FEHÉR AGYAR

 

Bácska déli szélén a kicsiny falu közepén is elmúlt a tél. Február végének utolsó napja épp fordult át márciusra, mikor a Komondor első fájásai megindultak. El is vonult csendben, elhúzódott az udvar sarkába, végig nézte párja s mint aki érzi őrizte a lángját a vajúdásnak. Reggelre már ki is bújt az első, magzatburkát tépve kereste az emlőt. Ekkor azonban már a Komondor ura, a gazda vette kezelésbe, szárnyai alá az események folyását és terelte az anyát az elkészített vacok biztonsága felé. Türelmes, jóságos Komondor pedig hagyta, hogy az ember, ura és parancsolója azt végignézze, amint utódait e világra hozza. Kölyök született temérdek, de lyány csak kettő lett belőlük a szülés végeztével…

Erős és konok kölyök lévén könyökölt magának utat az életet adó emlők felé lány létére, fiú testvéreit megszégyenítő elevenségével. Az élet forrása a csemetének az anya teje, erőt is ad nyíló szemeinek. Hófehér szuszogással aludt el a tejen, midőn az összes, úgy a Komondor, mint fehér lepellel takarta be őket a tincseivel.

Az erős Komondor tejtől a lábak is erőre kaptak, mint megannyi hógolyó botladoztak az udvarban. A bácskai nap viszont melege mellett elhozta a nyarat és a Komondor kölykök hasukat süttetve élveztek minden napsugarat. Mint az Alföld rónájának füve nőttek ki a földből a Komondor kölykök egyre jobban. Tekintetük járta át az udvart teljes biztonsággal. Közülük is egy, már kora kölyökkorban leste a csínyját minden rosszaságnak! Mint megannyi hordó terültek el az udvar kútjának árnyékában…csak az az egy nem hagyott egy nyugodt percet a társaságnak. Kíváncsiság tüze szította vérét, gőgös magabiztossága, mint egy Ispán méltósága, örökmozgó lelke, mint a Gerle röpte késztette a rossz fát mindig a tűzre!

A Magyar Alföld delén Bácska szélének Ispánja viseli a posztját saját udvarának. Mint egy teli hordó döng a lépte folyton, Magyar Fehér Medve görög a birtokon. Tömör alkatának zömök termetével széles járásának erős lépteivel, rövid, mokány magyar büszke köntösében. Nyugodt őserővel, mely szunnyadni képes, de hunyni nem, hisz minden éjjel éber. Arcéle széles, kemény és éles, férfias vonása, mint köpcös magyar Erdész szeme villanása. Megfontolt ura teljes birtokának, vitéz hódolója minden fehérnépnek. Uralmát és posztját gazdáitól kapta, de nem úgy, mint szolga, ha nem hű társ bízták meg e ranggal. Viszont hordozza e rangot, ősi vonásokat ősmagyar vérének mindegyik utóda…

A Bácskaszéli mező egyetlen madara, sándorfalvi Gerle repült a birtokra. Röpte kecses nevéhez méltón, szittya vére be sohasem hódol. Hófehér turul madara e földnek sebes szárnyalása nemesen könnyed. Gyors iramban veszi erejét a szélnek, ha a hírét hozza bármiféle nesznek. Éberen őrző madara a háznak, száguld is rögtön, ha az éjjel csendjét bármi megzavarja. Tekintete éles, ami szemét szúrja dörgedelmes hanggal el is űzi nyomban. Persze eleven vérét, szikár lebbenését kölykei mind tovább viszik sorra…

Csupa szív csupa báj, csupa ín csupa láb, csupa hó csupa jó, csupa száj csupa rág, csupa csíny csupa rossz, csupa szín csupa szó, csupa szőr csupa orr, csupa lesz csupa szem, csupa bűn csupa nesz…

Valami-valami puritán ősi és igaz. Valami hihetetlen és leírhatatlan. Mintha az ősi pásztor mellől itt termett volna, mintha minden ízében valami rege volna. Szilaj és eleven, mi a magyar ember emlékezetébe régmúlt idők nemes gondolatát vájja, hogy el ne felejtse honnan jött s hová tart. Játék, de komoly, mosoly, de komor. Becses és nemes, remek és teljes. Örök, midőn szülőföldje, rögös, mint élete vidéke. Termetesen elegáns tekintély, különlegesen értékes megjelenés, egyedülállóan páratlan forma…

Ötvözete szülei vérének, mintha a sors minden kedvezőt öntene össze öntene. Apja széles rövid mokánysága, anyja szittya szikársága. Apja megfontolt ereje, anyja eleven lendülete. Apja dörgedelme, anyja lebbenése. Kemény arcélű kerek tölgyfa tekintet, ősi hófehér szárnyaló suba, játékosan eleven, határozottan céltudatos, makacsul konok. Barna szem, tincses szőr, fekete orr, erős fogak…Igen! Ő a Magyar Fehér Agyar!

Rasztari